Az elmúlt hónapban kicsit eltűntünk. Szeptember elejétől Zita beszokott
a bölcsibe - egy könnycsepp nélkül jutottunk el oda, hogy reggelente
úgy ment be a csoportszobába, hogy szinte hátra sem nézett. Apukája nyugodt szívvel hagyhatta Zsuzsa néniékre pici gyönyörűségünket.
A menetrend szerint egész nap
önfeledten játszott, evett (persze azért holmi főzelékekre ott sem fájt
a foga) és nagyokat aludt. Rendszerint Laci ment érte délután, de
olykor előfordult az is, hogy együtt leptük a kicsi lányt a bölcsiben.
No olyankor nagyon örült a kis drágám, hisz akármi is van, azért anya
az anya. "Szia anya! Szija!", megkaptam a nagy ölelgetéseket ahogy kell és közben Zsuzsa néni mesélte a napi történéseket...
Olyan jól esett hallani, ahogy óvónéni mondogatta, hogy "...tényleg
öröm vele lenni. És igaz, hogy még csak két éves, de agyilag már jóval
előbbre jár. Ha tudna beszélni, simán 3 évesnek néznék."
Panni miatt nem kellett aggódnunk, ő úgy ment az oviba szeptemberben, mintha nem
is lett volna nyári szünet. Szóval boldogok voltunk hogy Annával és
Zitával ilyen jól alakul minden, hisz közben elkezdtem dolgozni. Furcsa 8 és fél év után egy vadidegen helyen, egyedül újrakezdeni, de úgy érzem, nem tesz rosszat ez a változás.
Szép lassan beleástam magam a céggel való ismerkedésbe, jól
alakultak a dolgok. A kollégák segítőkészek, figyelmesek. Az is
tetszik, hogy nem kell megszakadni a munkában, 4-kor mindenkinek kiesik
a toll a kezéből. Azért is fogadtam el ezt az állást, mert fontos
számomra, hogy ne kelljen túlóráznom, hanem mehessek nyugodtan a
családomhoz...
Túl szép, túl nyugis volt minden. Aztán Zita beteg lett. Október első napjaiban kezdődött, bágyadtsággal, magas lázzal. Aznap délután - 2 hasmenés
és 1 hűtőfürdőzés után - el is vittem az ügyeletre, ahol az ügyeletes doktornő
megállapította, hogy vírusfertőzés lesz ez. Bízott benne, hogy pár nap
alatt túlleszünk rajta, de hétfőn vigyük el a körzeti orvosunkhoz
is... Nem jött be a diagnózis... Hétfőre a gyerek láza ugyan elmúlt, de a hasmenése egyre durvább
lett, számolatlanul cseréltük a pelenkáit. Dokinéni gyanakodott és székletmintát
küldetett velünk az Ántsz-hez. Az eredményt pár nap múlva tudtuk meg - igen, sajnos szalmonella. A háziorvosunk felkészített bennünket, lelkileg, hogy hosszú távra rendezkedjünk be az "otthonlevésre", mert ez el fog tartani egy darabig és a gyerkőc addig nem mehet bölcsibe, amíg nem produkál két negatív székletmintát. No ezt, jól megkaptuk... Mivel a bölcsiben nem volt más beteg, az előző napokban elfogyasztott főtt tojás számlájára írtuk a dolgot és úgy ahogy volt, kidobáltam a hűtőből mindent tehetetlen dühömben...
2 hétig nagyon kemény volt a betegség, éjjel-nappal hasmenés, a kórházi beutaló ott lapult a táskámban, egyfolytában attól rettegtünk, nehogy kiszáradjon a gyerek. Erőltettünk belé időnként némi folyadék-utánpótlást, de reménytelennek tűnt a helyzet. Egyik éjszaka mondtam is Lacinak, hogy már nem bírom nézni, ahogy szenved ez a kislány, vigyük be a kórházba, hátha ott többet tudnak tenni érte. Persze ott sem adnak mást neki, csak infúziót, ott is rossz neki, sőt bizonyos szempontból rosszabb, mint otthon, de legalább tudja az ember, hogy elég folyadékhoz jut a szervezete...
Zita végre 2 hét elteltével jobban lett, tünetei nincsenek, most már csak a székletéből kellene eltűnnie a szemét kis baktériumoknak - hisz ugye az a csavar a történetben, hogy amíg pozitív a széklete, nem mehet közösségbe - dokinéni szerint a folyamat pár héttől hónapokig terjedhet. A bölcsiben pedig fizetjük a helyfenntartásért a nem kevés díjat, ki tudja meddig. A helyünkről nem akarok lemondani, hisz tényleg nagyon megszerettük a bölcsit mindannyian. Jelenleg nem tehetünk semmit, várjuk a jó híreket az Ántsz-től és az aktuális csalódás után új mintákkal boldogítjuk őket...
Annyit még a történethez, hogy a múlt héten kiderült, mégis a bölcsődéből szedtük össze a fertőzést, nagy valószínűséggel az egyik kisgyerek baktériumhordozó volt, csak senki nem tudott róla. Hogy ez hogy derült ki, az már egy másik történet, de a bölcsit nem lehet hibáztatni ezért... Zsuzsa nénink becsületére válik, hogy amint kiderült a dolog, elébe menve az eseményeknek önként bezárta a bölcsit és minden gyereket és óvónénit székletvizsgálatra küldött , nehogy még valakiben benne legyen a ronda baci...
És végül teljesen más tészta: az óvodában lezajlott a nagycsoportosok "szintfelmérése", Olívia nénitől megtudtuk, hogy hibátlan tesztet írt a tündérkénk, úgyhogy az óvónő szavai szerint "nincs az az erő, ami Pannit visszatartaná az iskolától." Ez a tény egyrészt nagy öröm számunkra, hisz többször jelezték már az óvónénik, hogy Pannika nagyon okos kislány és mentálisan is nagyon érett, másrészt viszont gond is, iskolát kell választanunk neki és a választással már most meghatározzuk az életét. Olyan nagy felelősség ez, kicsit nyomasztó is, úgy érzem. Asszem' egyszerűbb lenne a helyzet, ha nem ebben a városban
élnénk, hanem mondjuk egy apró kisvárosban, ahol maximum 1 iskola
közül lehet választani:)
Az óvónénik szerint "kemény" iskolában simán megállja a helyét a kislányunk, terhelhető, jó nyelvérzéke van, viszont nagyon szép hangja és ritmusérzéke is van, úgyhogy a "művészeti" iskola is meggondolandó számunkra.
Hát most felköthetjük a gatyánkat és próbálunk egy olyan iskolát találni, ami a gyerek számára a legjobb. Már most látom a mostani elsős egykori ovistársak némelyikén, hogy nagyon leterheltek - tanulás, ilyen-olyan különórák tömkelege, szolfézs, úszás és anyuka csodálkozik, hogy a gyerek fáradt, kedvetlen. Ezt mi nem szeretnénk.
A magam részéről nem akarom túlterhelni Annácskát, de azt sem akarom, hogy csak punnyadjon, unatkozzon, hisz mi is látjuk rajta, hogy már most nagyon szomjazik a tanulásra, tudásra. A művészeti iskola is szóba jöhet, ha ennyire látják benne a fantáziát az óvónénik, de nem vagyok benne biztos, hogy Anna érdeklődése a balett vagy a zenetanulás iránt tartós lesz akkor is, ha kicsit emeltebb dózisokat kapja a napi kötelezettségeken túl...
