Kisebbik lányommal napközben nagyon könnyű dolgom van alvás szempontjából (nem úgy, mint Pannikával volt apróbb korában). Onnan látjuk, hogy álmos, hogy megkeresi - vagy ha nem éri el, akkor kéri - az elmaradhatatlan kispárnáit és a cumiját.
Ezek után a karomba veszem, együtt bemegyünk a gyerekszobába, behúzzuk a függönyöket, leeresztjük a redőnyöket, s közben Zitta mindig jót kacag azon, hogy az egyik redőny nehezen akar megindulni lefelé (ha épp könnyen menne, akkor is úgy csinálok már, mintha nem menne, mert annyira várja, hogy nevethessen rajta.)
Amint a sötétítéssel megvagyunk, a gyermeket szépen lefektetem a kiságyba, miközben a a párnácskáit szorongatja és cummog a kis szájával, s közben nem felejti el jelezni nekem, hogy takarjam be a kis paplanjával. Miután Zittika szépen betakarva fekszik és minden alvási segédeszköz a helyén van, búcsúzól szép álmokat kívánok és dobok néhány puszit feléje. Ő ekkor már csak álmosan pislog felém, integet kicsit a kezecskéjével, aztán becsukom az ajtaját és várom, hogy szép csendben elalukáljon...
