Vasárnap este rövid látogatásra érkezett hozzánk az egyik nagymama. Semmi különös, csak már nem bírta az unokák látása nélkül:)
A gyerekek természetesen elvarázsolták, mint mindig. Panni kicsit féltékeny volt Zitára, úgyhogy egészen kisajátította a mamát, ma egész délelőtt bezárkózva játszottak Pannika szobájában... Lehet, hogy a mama dobta fel a témát - nem tudom - de Pannika 11 óra körül azzal jött elő a szobából, hogy ő akkor ma leutazik mamával Mohácsra a busszal és 6 napig ott marad. Lacival kicsit ledöbbentünk az ötlettől, mert még soha nem volt olyan, hogy Pannika tőlünk távol töltött volna egy hetet, sőt egy napot sem. Kérdeztük tőle, hogy komolyan gondolja-e, tudja-e, hogy legalább 4 óra az út Mohácsra és út közben már nem gondolhatja meg magát.
Annácska egy felnőtt határozottságával állította, hogy mindezt megértette, de ő nem tágít, eldöntötte hogy utazik.
Láttuk rajta, hogy igen komoly az elszántsága, úgyhogy előkaptam az utazótáskát és csomagolni kezdtem a holmiját. Közben kérdezgettem hitetlenkedve, hogy nem gondolta-e meg magát. Ő pedig csak mondta, hogy nem; és különben is, mikor indul már a busz.
Nehéz szívvel engedtük el - biztos azért, mert még sosem utazott nélkülünk sehová, soha nem hagytuk egyik nagyszülőcsapatra sem, de most nem volt értelme visszatartani, hisz olyan okos nagylány már, látszott rajta, hogy nemcsak valami "gyerekes" ötlet volt...
Anna bizonyára észrevette savanyú ábrázatomat és vígasztalt: "Anya, ne legyél szomorú, csak 6 napra megyek el, aztán visszajövök. Hát én itt lakom, nem Mohácson. Én sem leszek szomorú, úgyis tudom, hogy értem jöttök."... Aztán lassan beültek a Pandába, puszizkodtunk, és megkaptam a feladatomat: "Anya vigyázz a Zitinkára, jó?"
...És elindultak az autóval a Népligetbe... Aztán Laci hazajött Anna nélkül és elmesélte, mennyire izgatott volt élete első nagy utazásának küszöbén, miközben várták a buszt. Édesen csacsogott, mindenki őt bámulta, mosolyogtak az emberek körülötte. Aztán felszálltak a buszra és Lacinak könnybe lábadt a szeme, ahogy elbúcsúzott tőle...
...Ezután anya-apa 4 órán keresztül tűkön ült, hogy bírja-e az utat a nagylány, nem sír-e. Nem akartuk félóránként zaklatni a mamát az aggódásunkkal... Végül megnyugodhattunk, leértek szerencsésen és a kis cérnahangján elmesélte a telefonban, mi történt út közben...