December óta sláger nálunk a mézeskalács. Olyan jó volt belevetni magunkat a közös sütögetésbe Pannikával, és aztán folytatni Karácsony után is, főleg hogy karácsonyi ajándékként érkezett egy IKEÁ-s sütőkészlet is - pici kézhez való pici nyújtófával és sütőformákkal.
Nem vagyok az a szülő, aki minden héten hétszer süteményt süt a családnak, de azt megideologizáltam magamnak, hogy mézest pármikor szívesen készítek Panna kérésére, hisz úgyis válogatós, a mézesben meg mégiscsak van egy-két egészséges alapanyag /értelemszerűen jó sok méz is:), amit leginkább csak ebben a formában fogyaszt finnyás gyermekem/.
Szóval ma megint kitaláltuk, hogy mézest csináljunk, Panni örült, hogy ismét élesben használhatja új játékát, én pedig szintén örültem, mert a mézes szerintem egészséges, és mert újra együtt dolgozhatunk.
Előkerült a mérleg és a tuti receptem (fejből képtelen vagyok sütit készíteni), aztán a hozzávalók is sorban belepottyantak a tálba. Anna végig ott fontoskodott mellettem, ő is önteni akarta, ő is mérte, aztán persze ő is gyúrta, lisztezte nagy lelkesen. Miután közös erővel szépen összeállítottuk a tésztát, odaszóltam a nagylánynak, hogy akkor a "tésztát most kicsit pihentetjük", addig megetetem Zitinkát (aki egyre hangosabban és akaratosabban fejezte ki nemtetszését, hogy őt mindenből kihagyjuk és őt amúgy sem érdekli ez az egész sütögetősdi, mivel leginkább tejre éhezik, de nagyon és azonnal). Panni aláhúzott szavaim után csak annyit kérdezett: "Mit mondtál anya, pihentetjük?! De nincs is a tésztának ágyikója! Hogy pihentetjük akkoj?"
Ezek után jót kuncogtam - vág az esze a lánynak - aztán jóllakattam Zitát, és folytathattuk a mézeskészítést. Végre a legjobb dolog következett - persze csak az elfogyasztás utáni legjobb - a nyújtás és kiszaggatás. A többi már nem is érdekes, a lényeg, hogy a végeredményt egy fél óra múlva már Pannika lelkesen majszolta...
