A kis Zita megérkezésével ismét rámtört az az érzés, mennyire nagyszerű dolog, hogy anya lehetek. Ezt már Pannival is átéltem, aztán szép lassan "megszoktam", hogy a CSODA velem van minden nap, de most Ziti kis dolgai ismét rávilágítottak arra, mennyi szépet kap az ember a gyerekeitől...
Arról most nem is írok hosszan, hogy a természet az anya "tudatos hozzásegítése nélkül" (fel nem foghatom, hogy vagyok képes erre anélkül, hogy bármit is tennék...) egy tökéletes új kis embert alkot, aki aztán megszületik...
... és pici szívdobbanásai a legszebb dallamok a füleim számára...
... és minden nap láthatom visszatükröződni az arcomat a ragyogó kis szemeiben, miközben a legnagyobb természetességgel szívogatja a mellemet...
... érezhetem, amint apró kis kezével csimpaszkodik a számára biztonságot jelentő "nagy meleg testhez"...
... minden fürdetés után izgalommal figyelhetem a mérleget - vajon gyarapodott-e a kicsi...
... láthatom milyen, amikor önfeledten, feje mellé föltett karokkal alszik...
... és gyönyörködhetek BENNÜK, miközben Anna kedves szavak kíséretében (semmi baj, kisbogajam, ne síjj kicsikém) simogatja, puszilgatja kishúgát...
Azt hiszem, az ilyen dolgok a legfontosabbak a világon...
