Egy óvatlan mozdulat és megvolt a baj - Anna karja megrándult ismét (először novemberben történt ez meg velünk). A pici lány azonnal fádalmas sírásba kezdett: "Fááj a kezem! Aja fááj!" Láttuk, hogy komoly a baj és mivel épp Gyöngyösön voltunk nagyszülő-látogatóban, számomra kézenfekvőnek tűnt, a helyi egészségügyi intézményt keressük fel, hogy ellássák a fájós kis karocskát.
A gyöngyösi történet tömören így néz ki: A kórház információjánál tájékoztattak bennünket, hogy a Sebészeti Ambulanciára kell mennünk. TAJ kártya, betegfelvével, és mehettünk is. Az Ambulancián korrekten azonnal behívtak bennünket, ahol Pannit negyedórás pityergés után megvizsgálta a doktor úr. (Előtte ellátta a szomszéd szobában a beteget, majd telefonon lebonyolított két "nagyon fontos" bájcsevejt.) A vizsgálat közben Pannika keservesen sírt, ezzel adva tudtunkra, hogy nem szimulál, nem hisztizik. A doktor úr a vizsgálat befejeztével közölte velem, hogy meg kell röntgenezni Annát. Ezt én csalódottan vettem tudomásul, mert az előző sajnálatos tapasztalatom az volt, hogy a Bethesdában a doktor bácsi egy mozdulattal helyrtette a kis végtagot és a fádalom volt-nincs-eltünt. Na jó - gondoltam magamban - itt ez a szokás, hát menjünk. A röntgenre megint be kellett jelentkeznünk, ami túlzás nélkül egy fél órás procedúra volt. Ismét TAJ kártya, adatok beírása, majd számítógép lefagyása következett, aztán kezdődött az egész elölről. Laci elmondása szerint nem volt egyszerű felélesztenie az asszisztensnek a számítógépnek csúfolt roncshalmazt... Közben Anna a vállamon, hol picsogva, hol csendben türelmesen várta, hogy történjen valami és lassan álomba sírta magát... Úgy egy óra ismételten eltelt, mire végül szólítottak - de nem minket. Mint utólag kiderült, véletlenül. No a lényeg, nagy nehezen bejutottunk a röntgen szobába, ahol az álmából ocsúdó kislányomat azzal sokkoltuk közös erővel, hogy a számára legfájdalmasabb pozitúrába tettük a kis karját, hogy lefilmezhessék... Aztán már csak a felvétel elkészültét kellett megvárnunk, sitty-sutty megint egy óra. Ezután visszamentünk az Ambulanciára, ahol újabb 20 perc várakozás következett az éppen beteget vizsgáló doktor úrra. Ekkor már én is a sírás határán voltam, látva a fájdalmat hősiesen viselő kislányomat... Az orvos rápillantva a röntgen felvételre megállapította, hogy a gyerek kezén semmilyen elváltozás nincs, közölte velem az orvosi javaslatot: borogassam és majd elmúlik. Erre pedzegettem neki, hogy egyszer már történt ilyen velünk, akkor helyre kellett tenni a karját és most magától el fog múlni? A doki válasza az volt hogy azért küldte röntgenre, hogy biztos legyen a dolgában és egyébként is jobb lenne, ha legközelebb vigyáznék a gyerekre és nem rángatnánk a karját. Erre felálltam, megköszöntem a "segítséget" és a gyerekkel a karomon otthagytam a rendelőt. Cirka 3 és fél órát töltöttünk ott el, és végül semmi nem történt. Ennyi idő kell egy sürgősségi esethez? Ennyi idő alatt bármi megtörténhet egy súlyosabb beteggel, arról nem beszélve, hogy a TAJ kártya nélkül esélytelenek lettünk volna...
Lacival tanakodtunk egy kicsit, most mi legyen, hisz az orvos biztos tudja, mit beszél. Abban maradtunk magunkkal, hogy az "előírt gyógymódnak" megfelelően beborogatjuk Panni karját és gyorsan hazahúzunk Budapestre és meglátjuk, jobban lesz-e Anna. Panka, szegény, természetesen elaludt útközben... Otthon ébredés után pedig folytatódott a keserves sírás: "Fáááj kezem! Neem! Fááj!" Szörnyű azt látni, hogy szenved egy pici gyermek és nem tudok segíteni, még a simogatásom sem kellett. Lacival láttuk, hogy a helyzet nagyon gáz, úgyhogy úgy döntöttünk, elvisszük a Madarászba biztos-ami biztos alapon.
Következzen akkor a Madarász utcai történet: Nem volt túl biztató a betegeligazítónál álló sor, amihez még hozzátetszem, hogy a betegfelvétel épp szünetelt, mert az asszisztens felesben a doktor úr mellett és a betegfelvételnél dolgozott. 20-25 perc várakozás után végre Anna is bejutott a rendszerbe és már csak ki kellett várnunk a sorunkat és máris szólítottak bennünket. A panaszunkat hallva a doktor úr egyből tudta mi a teendő - nem volt röntgen és hezitálás - helyre tette a ficamodott csontot, ami egyébként az ő diagnózisa szerint könyökficam volt és tájékoztatott még a szakszerű ellátás fontosságáról (különben le is bénulhat a gyerek keze), valamint arról hogy ez gyakori baleset 4-5 éves korig és elmondta még, mire ügyeljünk a közeljövőben. Panninak pedig azt mondta, hogy lássa, mozgatja-e a kezét: már nincs semmi baj, öleld meg anyát. Panni pedig hálásan megölelt... Ebben a kórházban 1 óra kellett ahhoz, hogy a gyerek fájdalmát megszüntessék...
Tanulság: Ha már egyszer megtörtént ez a baleset, másodszorra sokkal könnyebben megtörténik. Velünk például most úgy esett meg, hogy Pannika feküdt a padlón és az apukája a karjánál fogva akarta ülő testhelyzetbe hozni, semmi rángatás és cibálás, egyszerűen megtörtént. Ha már megint megtörtént, akkor akármilyen messze vagyok Budapesttől még mindig jobban járok ha utazom 1-2 órát és még 1 órát várok az ellátásra, mint ha helyben várok az ellátásra 3 és fél órát, röntgenezéssel kínozzák a gyerekemet feleselegesen, és végül hazaküldenek egy borogatással. Sajnos ilyen a magyar egészségügy. Anélkül, hogy politizálnék, ajánlom ezt Gyurcsány Ferenc figyelmébe, aki valami óriásplakátokon arról regél, hogy X néni fél órán belül szakszerű orvosi ellátást kap. Én hálás vagyok azért, hogy Anna végül a Madarászban 1 órán belül ellátást kapott, de mi lesz a sok-sok vidéki kisgyerekkel?
