Az indulást a nagy útra természetesen Anna alvásidejéhez igőzítettük, így kb. 11 óra tájban vágtunk neki az utazásnak. Misi papát kitettük a Népstadionnál, ő busszal utazott haza az orvosi kezelés után, mi pedig folytattuk utunkat Mohács felé. Péntek lévén még nagyobb volt a csúcsforgalom, mint amúgy szokott, de Laci szerencsére ismer egy pár "egérutat". Várakozáson felül, rövid idő alatt értünk ki Budapestről, a gyerek egész jól bírta a gyűrődést, bár álmosságnak a legkisebb jelét sem láttuk rajta (ahhoz képest, hogy a fél éjszakát ébren töltöttük a takony és egyéb ismeretlen tényezők miatt)... És Érd előtt egyszercsak egy közlekedési dugó közepébe csöppentünk. A dugót útépítés okozta (választási kampány van, persze, hogy most jutott eszébe az illetékeseknek utat építeni, javítani, karbantartani stb.), ja és persze a szokásos töketlenkedés az autósok részéről (pl. integet a forgalomirányító munkásember, hogy lehet menni, erre az autós áll még egy pár percig, mire felfogja, mi újság). Hát az ilyenből lesz a közlekedési katasztrófa és így lehet az, hogy egy 2-300 méteres szakasz megtételéhez kb. 30 percre van szükség, nem kell nagy fantázia, hogy elképzeljétek, a reumás csigák hogyan suhantak el mellettünk... Persze Anna toleranciaszintje az ilyen esetek elviselésére nulla, így az eddig teljesen nyugodt gyerekből 5 perc tötyörgés után kitört a keserves sírás, és nem segített semmi vígasztalás és nem volt menekvés sem előre, sem hátra, sem oldalra, csak álltunk tehetetlenül a nagy kupac autó között és reménykedtünk, hogy még idén átjutunk a dugón... A gyerek pedig csak bömbölt és bömbölt, míg 3/4 óra elteltével nagy nehezen elaludt... és újabb 3/4 óra elteltével felébredt és megint bömbölni kezdett, aztán meg kellett állnunk, mert egyre mondogatta, hogy "kakaa-kakaa". Mint utólag kiderült, ez csak átverés volt, megállás után a sírást elvágták, viszont így alkalma volt felfedezni az első ülésből - apa szakértő magyarázatával - milyen érdekes a műszerfal, és nyugodt körülmények között elfogyaszthatott egy banánt... A pihenő után folytattuk utunkat a "végek" felé és Anna egy idő után ismét csak visított az autóban úgy 3/4 órácskát... Egy ideig nem fogunk ismét Mohácsra merészkedni vele, az biztos...
Mamáékhoz megérkezvén Anna természetesen elszundikált - mikor máskor - úgyhogy a legnagyobb óvatossággal próbáltuk kiemelni a gyerekülésből és letenni... ahogy beléptem vele a szobába, kipattant a szeme és aludni ekkor már nem akart, csak menni a mamáékhoz. "Tíí! Tíí!" A nagyszülők egyből kezelésbe vették Pannit, úgyhogy ment a nagy puszizkodás és ölelgetés... Pannika szerintem jól emlékszik rájuk az elmúlt hónapokban együtt eltöltött idő miatt... Én viszont a délutánból többre nem nagyon emlékszem, mert az előző rettenetes nemalvós éjszaka miatt csak eldőltem a díványon és már aludtam is - persze abban a biztos tudatban, hogy Annára vigyáznak a gondos nagyiék...
A péntek este nagy sztárja Gábor (keresztapu, szia!) volt. Anna meglátta, először kicsit szégyellősködve nézett rá, aztán feloldódott és Gábor volt a MINDEN, úgy nézett rá az Anna, mintha csodát látna! Gábor a fürdést is végigasszisztálta, mi több, Anna kizárólag vele játszott füri közben."Gá! Gá!" Elalvás előtt elbúcsúztak egymástól, mondtuk Panninak, hogy adjon puszit a keresztapunak és intsen neki pá-pát. Anna erre odatartotta a kis arcát egy pusziért - számára ez a pusziadás:), de pá-pát nem intett... aztán amikor már altattuk és eltelt vagy 10 perc, egyszercsak megszólalt: "Gá! Gá! Sija! Pá-pá! Sija!" és ráadásul dobott egy puszit a keresztapunak... Mondanom sem kell, szétolvadtam a gyönyörűségtől...
Szombat egész délelőtt színét sem láttam a lányomnak, papáék úgy elvitték sétálni:) Voltak a piacon is, megnézték a Roni kutyát is, állítólag Anna szája be sem állt egész úton, folyamatosan kommentálta az eseményeket... Este pedig vendégségben jártunk, ahol a sláger a hintaló volt - bár a 4 éves Bazsi kicsit aggódva nézte, mi történik az Ő JÁTÉKAIVAL, azért szülei rábeszélésére hagyta, hogy Anna játszon a pacival... "Híí-taa-paja! Híí-taa!"
Vasárnap délelőtt pedig végre találkoztunk Benedekkel is, aki már nagyon várta Annát, az unokahúgát: szép rendet rakott a szobájában, elpakolta az Annának nem való játékokat "Anna ehhez még túl kicsi!" felkiáltással (a nagy 5 éves!) és elől hagyott néhány papírdarabot - hagy tépkedjen a Panni - emlékezve még a közelmúltra, amikor Annának a napi adagja minimum egy fél csomag Szilvia volt... és előre megjósolta az anyukájának, hogy Anna majd úgyis csak lépcsőzni akar... Amikor pedig már ott voltunk, folyamatosan hordta az unokatestvérének a szobájából a könyveket, játékokat és megmutatta neki azt is, hogy lehet a legjobban ugrálni az alvómatracon:) Reméljük, hamarosan lesz lehetőségünk viszonozni ezt a kedves fogadtatást... Anna egész jól érezte magát - de egyszercsak bekattant neki valami és vissza akart menni a mamához. "Mamaa, mamaa!"... Épp ideje is volt mennünk, mert lassan pakolnunk és indulnunk kellett, és már előre izgultunk, milyen lesz a hazaút. Hát, volt egy kis sírás, de szerencsére gyönyörűen elaludt a lányunk, és végigaludta az egész utat, majd még hazaérve folytatta, úgyhogy délutáni alvás gyanánt lenyomott egy 5 órás szunyát. Volt mit pótolni az elmúlt napokból!
Ébredés után mama fasírtjából próbáltam ebéd-uzsi-vacsit adni a kisasszonynak és láss csodát, majdnem 2 szeletet meg is evett, közben folyamatosan közölte velem - ha esetleg nem tudnám - hogy mit eszik. "Huszi, huszi, huszi." Annyira odavoltam, milyen ügyesen ebédel, hogy egy pillanatra lankadt a figyelmem; ezt ő kihasználta és szépen magára és a padlóra öntötte a pohárnyi tejet, majd amikor az etetőszék alól takarítottam és közben őt dorgáltam, elkezdte simogatni a hátam és közben tájékoztatott is a cselekedetéről: "Aja! Szi. Szi." ... Hát lehet erre a kölökre komolyan haragudni?
