Anna reggel fél 7-kor szokás szerint sürgetett, hogy keljünk már fel, a hasunkra süt a nap (persze csak képletesen). Ő előre futott, ki-be szaladgált boldogan, hogy végre reggel van, lehet ismét hancúrozni, behozta az ágyba nekem a szemüveget, a kis poharát és a két kedvenc könyvét, aztán abbamaradt a szaladgálás... Lassan összeszedtem magam, kibújtam az ágyból és mentem a nappaliba, közben azon gondolkodtam, mit csinálhat ez a lányka, hogy az utóbbi két percben felém sem néz... A látványtól földbe gyökerezett a lábam: Panni boldogan, arcán elégedett mosollyal csücsült a kanapén, az egyik kezében egy fél tábla csokit szorongatott, a másikban épp egy kockányit maszatolt... A felelőtlen szülők este elől hagyták a nassolnivalót, a gyermek pedig szarvashibánkat kihasználva az első lehetséges alkalommal lecsapott és megszerezte a "zsákmányt"... Gondolhatjátok, hogy a csokit nem lehetett kiimádkozni a kezéből, úgyhogy még egy harapást engedélyeztem neki, aztán gonosz módon az erősebb jogán elvettem tőle az édességet... azt az elkeseredett, kétségbeesett arcot, amit Panni vágott, nem lehet leírni - mintha az életmentő élelmet vettem volna el tőle...
Remélem, azért hamarosan kiheveri a traumát:)
