Pénteken, miután nap végén Annáért mentem, láttam rajta, hogy valami történt vele, valami nagy dolog, valami titkos. Tíz percig rimánkodtam neki, mire nagyon halkan, szégyenlősen, de emellett azért bazsalyogva belekezdett a történetbe, de úgy, hogy már az első "a" betűnél belepirult...
Szóval, amint megtudtam, az a helyzet, hogy KáBéBé (csak így szólítják, monogramja szerint) - az egyik fiú az osztályból - megkérdezte tőle, hogy viheti-e a táskáját...
- És mit válaszoltál? - kérdeztem.
- Azt, hogy... igen... - suttogta a lányom, s közben a már amúgy is piros pofikája még két árnyalattal pirosabb lett. :)
